Kolumbia látnivalói 5. – Tayrona Nemzeti Park

A Tayrona Nemzeti Park Kolumbia leghíresebb és leglátogatottabb természetvédelmi területe. A Karib-tenger partján terül fel, teknősök raknak tojást a mesébe illő homokos partjain, a hegyoldalba felkúszó erdők pedig teli vannak élettel. A helyiek is irigykedve hallották, hogy ide készülünk.

A Tayrona Nemzeti Parkhoz eső legközelebbi nagyváros Santa Marta, ami a kolumbiaiaknak nagyjából olyan, mint nekünk Siófok. Ez egy jó kiinduló állomás, hogy felfedezzük a parkot és felutazzunk a Sierrákba, Minca faluba is.

Minca környékén sűrű dzsungel borítja a hegyoldalakat, megy itt a madárnéző ökoturizmus, lovaglás, kerékpározás, dzsipes túra, illetve kakaó és kávé ültetvény látogatásra is van lehetőség (utóbbiról már írtam, kattints a linkre, ha érdekel egy hagyományos öko kávéfarm működése).

Salentóból először Medellínbe kellett lejutnunk busszal, ahonnan aztán az Avianca belföldi repülőjáratával utaztunk tovább Santa Marta városába. Szállást a szomszédos halászfaluba, Tagangába foglaltunk.

Tartalomjegyzék

Egy kis áthidaló élménybeszámoló következik, ugyanis a Tayrona Parking viszonylag hosszú út vezetett. Először Salentóból el kellett buszoznunk Medellínbe, onnan repültünk másnap Santa Marta városba, innen pedig a helyi busszal utaztunk el a szállásunkra, amit Taganga halászfaluban foglaltunk. Ez volt a bázisunk, innen terveztük körbejárni a környéket: a Tayrona Nemzeti Parkot és Minca falut, továbbá egy napot terveztünk üdülni a karib-tengeri nyaralóhelyen.

Ha a kalandos utazás helyett rögtön a Tayrona Park élménybeszámolót olvasnád, kattints a tartalomjegyzékbe a téged érdeklő fejezetre! Azonban ha tervezel Medellínbe utazni, legalább a reptérre való kijutás miatt érdemes elolvasnod ezt a szakaszt is.

Rázós utazás Medellínbe

Irány Medellín nemzetközi reptere

Ez most Afrika, vagy tényleg Santa Marta?

Taganga

Tayrona Nemzeti Park

Rázós utazás Medellínbe

Kolumbiai tartózkodásunk második állomásaként Medellínbe, a híres kolumbiai metropoliszba utaztunk.

Salento városából és a Cocora-völgyből indultunk útnak busszal. Medellínt egyébként az örök tavasz városának is nevezik, ahol mellesleg a hírhedt Pablo Escobar is tevékenykedett.

Eredetileg úgy tudtuk, hogy kb. 6-7 óra alatt itt leszünk, így egy estét legalább el tudunk tölteni Kolumbia 2. legnagyobb városában.

Sajnos hiba csúszott a gépezetbe, ugyanis megtapasztaltuk a hírhedt dél-amerikai dugót. Kis buszunk jó 2-3 órát vesztegelt az Andok lejtőin kanyargó utakon, ahol a hegybe vájt alagút sok helyen csak egy irányban volt járható. Képzelheted, milyen autó és kamionsor gyűlt össze… ezután pedig végre Medellínbe értünk volna, ha nem torlódtak volna fel az autók a városba vezető utakon is. Közben megcsodálhattuk Medellín nyomornegyedeinek ócska viskóit és a város szemetét.

Az eredeti érkezéshez képest jó 3 óra késéssel gördült be buszunk a pályaudvarra.

Mivel én a fejembe vettem, hogy márpedig tömeközlekedéssel megyünk, újabb óra volt eljtuni az Airbnb-n foglalt szállásunkunkra. A legközelebbi tömegközlekedési eszköztől jó 20 percet sétáltunk, eltévedtünk és ha egy egyetemista lány nem szólít le minket, biztosan nem jutunk el a szállásunkra.

Mikor a leányzó angolul szólt hozzánk, megdöbbentünk, ugyanis Kolumbiában a reptereken kívül ő volt a második ember, aki beszéli a nyelvet.

Direkt örült, hogy végre valakivel beszélhet angolul. Útközben kiderült, hogy közel lakik a szállásunkhoz és az is világos lett, hogy bizony a Google nem jó helyre jelöli az épületet. Mivel ez egy új építésű rész volt, 15-20 emeletes toronyházakkal, őrzött bejárattal, el sem tudom képzelni, segítég nélkül miként jutottunk volna ide. Minden esetre a lány a saját telefonjáról felhívta a szállásadónkat, aki elmagyarázta, hogyan találjuk meg. A lány még a mobilszámát is megadta és felajánlotta, hogy aludjunk nála, ha esetleg nem jutunk el a szállásra. Meghatódtunk ettől a kedvességtől. 🙂

Utazási tipp: mindenképpen töltsd le a a WHATS APP-ot, mert Európán kívül rengeteg országban használják telefonálásra és chatelésre. Az a jó benne, hogy telefonszámmal működik és ha van interneted, korlátlanul kommunikálhatsz a segítségével. Így gyakorlatilag bárkivel kapcsolatba tudsz lépni olcsón, a világ végén is.

Minden jó, ha a vége jó, megtaláltuk a címet és a szállásadónk kedvesen fogadott, majd hamarosan magunkra hagyott minket a lakásában – egy másik férfival távozott. Teljesen biztosak voltunk benne, hogy ez bizony egy randi.

Még így, sötétben is elképesztő kilátás nyílt a városra: lüktető fényfoltok millió tanúskodtak a metropolisz elevenségéről.

Csodáltuk a fények sokaságát a teraszról, beszívtuk a tavaszi illatot és élveztük a luxus kis lakás kényelmét. Ez a kolumbiai tartózkodásunkra ugyanis nem volt jellemő. Bő 5 nap után először fürödtünk meleg vízben.

Ez szerintem egy ritka jó szállás, a szállásadónk elképesztően kedves volt, a lakás igazi kis luxus, nagyon ajánlom. Ide kattintva megnézheted az Airbnb-n, hogy elérhető-e: Central-El Poblado (Jorge a szállásadó)

Még egy forró adalék: a fiatalember az éjszaka valamikor hazaérkezett, feltehetően a jól végződött randi kéjes hangjait hallottuk a szobájából. Hát, mondtam magamnak másnap, mekkora story lesz, ha majd ezt elmesélem.

Irány Medellín nemzetközi reptere

Medellín repterére baromi olcsón, helyi transzferbusszal tudsz kijutni.

Jose María Cordóva Nemzetközi repülőtér (MDE) a második legforgalmasabb az országban Bogotá után, 35 km-re fekszik a városól. Mióta megépült az alagút, a buszok és taxik kb. 20-30 perc alatt érnek ki a reptérre. A régi útvonalat használó járművek menetideje azonban 40-60 perc.

A fehér színű, zöld feliratos shuttle buszok a San Diego mall (hatalmas modern pláza) mögül indulnak. Nem feltétlenül találni meg elsőre, ezért érdemes korábban indulni és kérdezősködni a helyiektől. Én azt javaslom, hogy a szállásadód kérdezd meg!

A másik indulási hely a Nutibara hotel, de mivel mi a mall mellől indultunk, erről nem tudok beszámolni.

A jegy ára fejenként 13.000 COP volt 2022-ben, a taxi akár 100.000 COP is lehet (igaz, elosztva annyi főre, ahágyan utaztok).

A buszjegyet kézpénzben, a sofőrtől tudod megvenni, előre talán nem is lehet. Mivel a buszok nagy méretűek (saccra 70 fő is elfér rajtuk), nem kell aggódni amiatt, hogy lemaradsz.

Érdemes észben tartani, hogy nem mindegyik busz használja az alagutat! Elvileg a buszon vagy a menetrenden is külön jelezve is van.

Én Medellín guru oldaláról tájékozódtam.

Kolumbiában két hét alatt 3 alkalommal repültünk belföldi repülővel azért, hogy időt nyerjünk. Kolumbia ugyanis óriási területű ország, Salento (ami az ország kb. közepén található) a Karib-tenger partjáról kb. 1600 km-re található, busszal 16 óra alatt tudtuk volna áthidalni ezt a távolságot. Nyilván sokkal olcsóbb és kalandosabb lett volna, mint repülni, viszont nekem van már tapasztalatom az éjszakai buszozás terén, úgyhogy inkább a gyorsabb a megoldást választottuk.

Kolumbiában az emberek, mint minden “rendes” dél-amerikai országban, kissé másként viszonyulnak a szabályokhoz, menetrendekhez, mint mi európaiak. Akár azt is mondhatnám, hogy mi karót nyeltek vagyunk a felháborítóan pontos menetrendjeinkkkel (igen, még a MÁV is). A kolumbiai légi közlekedésére azonban nem lehet panasz, pontosan indultak a járatok, minden flottul ment a ki-be szálláskor, sőt, élvezhettünk az angolul társalgás luxusát 🙂

Ez most Afrika, vagy tényleg Santa Marta?

Santa Martában és a Karib-tenger partján egészen más a klíma, mint fent, az Andok magaslatain volt a Cocora-völgyben. Tikkasztó, sivatagian forró levegő, a nap éget és nem sok eső esik, ezért már-már félsivatagos itt a táj, alig vannak növények.

Nem úgy fent, a Sierrákon, ahol már dús, sűrű dzsungel lepi be a hegyoldalakat. Mellesleg Santa Marta közelében emelkedik Kolumbia legmagasabb csúcsa, a Pico Simón Bolivar. Egyet találgathatsz, kiről kapta a nevét :).

De térjünk vissza a városba!

Santa Martában nem sok időt töltöttünk. Gépünk 12 körül landolt, mi pedig – kikerülve a hiéna taxisokat – inkább a helyi busszal utaztunk be a városba (fillérekért), ez kb. 40-50 percig tartott.

Hááát, kultúrsokk ért a javából.

A buszon az emberek kedvesek voltak, de az, amit kint láttunk, eléggé megviselt.. lepukkant külvárosok, Afrikát idéző városközpont, burkolat nélküli utakkal, az utcára települt árusokkal.

Bár nem jártam még Afrikában, valahogy így képzelem el.

Szerencsére a buszon megszólított minket egy leszerelt amerikai katona, aki itt élt (állításai szerint a New York-i klíma elől menekült). Segített abban, hogy hol szálljuk le, sőt, el is kísért minket a másik buszmegállóba (itt kellett átszállnunk), ami pontosan a rendőrséggel szemközt állt. Azt mondta, itt biztonságban vagyunk…

Egyébként Kolumbiában kábé mindenhol tüntetőleg jelen vannak az élénk sárga, láthatósági mellényes, egyenruhás rendőrök és katonák. Én úgy gondolom, hogy ez a bűnmegelőzést szolgálja és demonstratív jelleggel jönnek-mennek az utcákon, tereken.

Közben folyt rólunk a víz, a 15 kilós hátizsák szíja a vállamba fúrúdott, a hajam már csapzott volt az izzadtságtól, égett a bőrünk, mindenünk koszos volt. Nem tudtuk, mikor jön a busz, csak vártunk, vártunk, reménykedve, hogy egyszer tényleg jön. Óráknak éreztük azt a bő 15-30 percet, mire végre begurult a csotrogány járgány. 30 perc alatt vitt el minket Tagangába, egy kis halászfaluba, ahol a szállást foglaltuk. Egy pillanatra mindezt megbántuk és úgy éreztük, hiba volt ide jönni…. teljesen másként festett a falu, mint a képeken..

Nyomor, burkolat nélküli utak, szakadt viskók, az utcán ténfergő, dologtalan férfiak és gyerekek, a házak előtt, nyílt lángon sütögető asszonyok. A nem létező járdán, sétányon, a sétálók között is a 2. világháború előttről származó (amúgy tutira minden létező szabványon megbukó) motorokkal cikáztak és hangosan durrogtak, az orrunk alá pögöftették a bűzös benzingőzt, és persze szemét-szemét, ahova csak néztünk.

Hála istennek a szállásunk megfelelt a leírásnak, szép volt és biztonságos, volt csap és folyóvíz (bár meleg nem, csak langyos). Az ajtót zárták, külön is felhívták a figyelmünket arra, hogy sose hagyjuk nyitva, ha elmegyünk és sötétedés előtt érjünk haza. Ezt rendesen a lelkünkre kötötte az angolul többé-kevésbé beszélő recepciós.

Taganga

Nagyjából 13-14 óra között már menetkészek voltunk – azt hittük, hogy a napot strandolással, a közeli barlangok és tengerpartok felfedezésével fogjuk tölteni. Helyette a tömény unalom várt ránk. Először, mióta megérkeztünk. Teljesen érthetetlen volt számunkra, de közölték, hogy a tengerpart le van zárva, nem lehet fürdeni, mert takarítják.

Nem mi voltunk az egyetlen turisták, aki értetlenül és csalódottan sétafikáltunk a parton.

Mondanom sem kell, hogy egy árva lelket nem láttunk, aki bármit is takarított volna.

Mondjuk a kis halászkikötőben láttunk egy nagyobb konténert ami színűltig volt műanyag hulladékkal. Ha ez tényleg a takarítás eredménye volt, és már végeztek, vajon miért nem mehettünk be? Senki sem értette. Ez is talán egy Dél-Amerika talányainak 🙂

Ráadásul a tengerpartot egyenruhás őrök őrizték, s ha valaki bele merészelte mártani a kisujját, máris megfújták a sípot, és spanyolul kiabálak, hogy azonnal jöjjünk ki.

Egy viszonylag szép bár Tagangában, ahol napnyugtakor ittunk
egy fincsi lime-os kókusz limonádét (spanyolul limon de coco)

Tayrona Nemzeti Park

Tayrona Nemzeti Park, a földi paradicsom

A Tayrona Nemzeti Park (Parque Nacional Tayrona) maga a földi paradicsom trópusi dzsungellel, hófehér homokos tengerparttal. Közvetlenül a Karib-tenger partján terül el, a tengertől felkúszik egészen a 900 méter magas sierrákig. Rengeteg trópusi állat- és növényfaj talál is menedéket. Ezért Dél-Amerika ökológiai rezervátumának is tartják. Területe 12.000 hektár.

A belépő ára függ a szezontól, illetve attól is, hogy ki a látogató. Külföldi turistáknak jóval drágább. Jelenleg 55-65.000 peso körül mozog az ára, ez kb. 4-5.000 Ft.

(A weboldalon a $ jelet megpillantva ne ijedj meg, valamiért így jelölik a kolumbia pesót.). Mellesleg ha megnézed a park spanyol nyelvű oldalát itt, lejebb görgetve meg fogsz lepődni a jelentős árkülönbségen.

Persze mondhatnád, hogy nem korrekt többet kérni a turistáktól. De gondolj bele, hogy a kolumbiaiak iszonyatosan szegények. Ők soha az életben nem fogják még csak megközelíteni sem azt az életszínvonalat, ami nekünk Európában természetes. Ráadásul nem csak ahhoz járulhatunk hozzá, hogy ők egy picit jobban éljenek, de ahhoz is, hogy ne vágjanak ki még több trópusi dzsungelt.

Amit a mi pénztárcánk szinte meg sem érez, az nekik óriási pénz. És itt 2-3.000 forintról beszélünk.

Ezért én nem sajnáltam, hogy többet fizettem, inkább örültem, hogy támogattam a természetvédelmet és ezeknek a koldusszegény embereknek a megélhetését.

Utazás a parkba

A Tayrona Nemzeti Park nemzetközileg is ismert látnivaló, minden magát valamire is adó turista ellátogat ide, de a kolumbiaiak számára is az egyik első számú hazai desztináció.

Mivel nem olyan egyszerű megközelíteni, mi egy helyi kis “iroda” szervezésében látogattuk meg (Etnic Taganga), akiket szállásadónk javasolt. Egyébként Kolumbiában nem igazán működnek a nálunk megszokott online foglalások (még busz esetén se), biztosabb és jobban is jársz (anyagilag is), ha valakitől (például szállásadótól) személyesen kérsz segítséget. Itt valahogy még jobban működnek az emberek közötti kapcsolatok, ami nekem igen szimpatikus volt.

Az ár nagyjából olyan 8.000 forintnak megfelelő kolumbia peso, ami itt igen drágának számít. Azonban leszervezték nekünk az odajutást és a visszajutást. Előbbit kisbusszal, utóbbit speedboaton, a tengeren át, ami önálló programnak is beillett volna. Gondoltuk mi, de erről majd később 🙂

Szervezőnk még angolul is tudott egy kicsit, ami kifejezetten meglepő volt.

A Tayrona Nemzeti Park végre egy olyan helyszín volt, ami európai mércével mérhetően is “rendes” látnivalónak számít, belépő kapuval, Európában megszokott jegypénztárakkal, ahol még kártyával is lehetett fizetni.

A bejárat környékén árusok, büfék sorakoztak, itt meg is tudtunk reggelizni. A szokásos fincsi frissen turmixolt gyümölcslét ittuk, és arepát ettünk, ami egy helyi, olajban sült kukorica alapú tészta, most éppen rizzsel és sajttal töltötték meg.

Mivel a covid nem olyan régen ért véget, természetesen kézfertőtlenítővel kellett lemosni a kezünket, aminek az égvilágon semmi értelmét nem láttuk, hiszen tulajdonképpen egy erdőbe mentünk kirándulni.

A parkban voltak rendes táblák, feliratok, sőt kultúrát mosdók is. Többet nem is kívánhattunk volna egy harmadik világbeli, elmaradott országban.

Ilyen volt a parkban

A nemzeti park látogatható része viszonylag kicsi, nagyjából 1,5-2 óra alatt kényelmesen be lehet járni. Ha az ember megáll fotózni, márpedig számtalanszor megálltunk, esetleg meg lehet nyújtani ezt az időt fél-egy órával. Természetesen rengetegen voltak, kisebb turista a csoportokat is láttunk vezetővel.

A parkban tikkasztó, párás hőség fogadott, de végre a korábban csak képzeletemben megjelenő és filmeken látott tájon sétálhattam a valóságban is. A trópusi dzsungel, bár nem volt olyan sűrű mint, mint elképzeltem, csak úgy tobzódott az élettől. Sok 10 méter magas, gigantikus fák, a törzsükre és ágaikra csavarodó, emberkar vastagságú liánok és más kúszónövények, óriási léggyökerek, asztelterítő méretű levelek, illatos virágok.

Nem győztem ámúlni-bámulni a gyönyörű természet láttán. Aztán egyszer csak megpillantottam valamit: levélvágó hangyák.

Nem hittem a szememnek. Szorgos levélvágó hangyák meneteltek egy ágon, mindegyik egy-egy, magánál jóval méretesebb levéldarabkát cipelt.

Életem egyik meghatározó élménye volt ez, élőben figyelhettem meg ezeket a csodálatos rovarokat, amiket korábban csak természetfilmekben. Szinte láttam Sir David Attenborough-t kilépni a fák közül és hallottam, ahogy elkezd mesélni.

Később a dzsungelt járva még láttunk további állatokat is, például kis majmokat, akik láthatólag megszokták, hogy ők a sztárok és csak úgy fürödtek a népszerűségben. Egyesével és kisebb csoportokban is ugrabugráltak az ágakon, s némelyik példány egészen közel jött, szinte meg is tudtuk volna érinteni.

Ahogy a majmócákat hátrahagytuk, egyszer csak csodálatos kép tárul a szemünk elé: megláttuk a pálmafákkal és sűrű dzsungellel keretezett, fehér homokos tengerpartot. Pontosan azt a trópusi tengerpartot, amit elképzeltem és amit korábban csak fotókon láttam.

A Tayrona Nemzeti Park a valóságban is pont úgy néz ki, mint a fényképeken.

Útközben kókuszpálma erdőn sétáltunk keresztül, sőt elmentünk egy olyan tengerpart mellett is, ami le volt zárva. Okkal. Táblával jelezték, hogy ez itt teknősök költőhelye.

Az ösvény, amit végigjártunk, a tengerparton végződik, s mivel nekünk befizetett fuvarunk volt vissza Tagangába, nem volt más dolgunk, mint a hajónk indulásáig élvezni a hűs habokat és csodálni a Karib-tengert.

Mondanom sem kell, hogy a 30-35 fokos, párás hőségben való kirándulás után csatakosra izzadtunk és kimelegedtünk, ezért alig vártuk, hogy belegázoljunk végre az egyébként 28 fok körüli tengervízbe, amit kifejezetten hűsítőnek éreztünk. 

Ki-be futkostunk a vízbe, sétáltunk a homokos tengerparton, fotóztuk és csodáltuk a pálmafákat, az erdőt. Rettenetesen boldogok voltunk, hogy végre eljutottunk ide, egy trópusi tengerparton töltjük az időt és a Karib-tengerben fürdünk.

Hazaút speedboaton

Természetesen már jóval a “hajó” hivatalos indulása előtt az indulási helyszín közelében tartózkodtunk. Volt egy előérzetem, no meg a kolumbiai tapasztalatok alapján itt semmi sem indul pontosan.

És jól is gondoltam, mert nagyjából 30-40 perccel az indulás előtt a speedboat megérkezett és beszállásra hívtak minket. Ha nem megyünk oda korábban, lehet, hogy lemaradunk.

Korábban említettem, hogy azt képzeltük, a hazafelé utazás egy jó kis hajókázás lesz. Hát tévedtünk. A speedboatok legalább olyan csotrogányok voltak, mint azok a motorok, amikről már írtam. Még azt is megkockáztatom, hogy a valódi teherviselésükhöz képest jóval több súlyt kellett vinniük. Én komolyan attól féltem, hogy elsüllyedünk vagy lerobbanunk az óceán közepén. Végülis nem történt semmi baj, viszont iszonyatosan kényelmetlen volt az ülés, az óceán vize gyakorlatilag folyamatosan az arcunkba csapkodott, tetőtől talpig átáztunk. Mi körülbelül végignevettük az utat, mert ez már annyira abszurd volt. Azonban egy nálunk igényesebb kinézetű hölgy láthatóan rettenetesen szenvedett. Nem tudom miért, de ezen hatalmasat derültünk. Végülis szerencsésen visszaértünk Tagangába.